Mindig izgatott a történelem, de nem az, amit a történelemkönyvekben leírtak, hanem az, hogyan élték a hétköznapjaikat az emberek. Erről csak személyes élmények segítségével tudhatunk meg valamit. Ezért egy sorozatot indítok, amelyben a Hozsanna kórus tagjaival beszélgetek a régmúltról.  Elsőnek Gyuris Mihályné tanító nénit kerestem fel, akit mindenki Klári néninek ismer.

- Klári néni! Mondjon pár szót az életéről!

- Ebben a házban születtem, ahol jelenleg is élek. Iskolába is itt kezdtem járni.  A polgári iskola után az apácáknál a zárdában, 1943-ban végeztem. Tanítónő lettem. Vásárhely Öthalom iskolában, a sártenger közepén kezdtem tanítani.

– Dorozsmára mikor került?

 –Ez bonyolult volt, mert ekkor már Battonya felöl hallatszott az ágyúzás, közeledtek az orosz csapatok. Haza menekültem.  Viszontagságos hónapok után végre a háborúnak vége lett.   A dorozsmai iskola igazgatója, Czékus Frici bácsi,  ismerte a helyzetemet. Ezt mondta: - Ide figyelj, itt a Kulipintyóban üresen állnak a termek, úgyhogy gyere, aztán indulj kifelé tanítani!    Az épületnek se ajtaja, se ablaka. A gyerekek hónuk alatt hozták a fát, kukorica szárat, hogy fűteni tudjunk.  Az egyik szobában laktam. Így tanítottam négy évig.  Egyszer hoztak egy hatalmas Rákosi képet, gyenge minőségű papírból. Ki kellett függeszteni a falra. Nemsoká kilyukadt a szeme Rákosinak. Valaki bemondta, és másnap három úr jelent meg az iskolában. A gyerekeket hazaküldték. Ők felültek a katedrára, engem leültettek a padba és három órán át vallattak. - Tanító elvtárs, tessék elmondani ki lyukasztotta ki a Rákosi szemét? - Fogalmam se volt. - De melyik család, melyik gyereke? Az eredménytelen vallatás után reggel egy kis cédulán ceruzával írva a következőt találtam: „Reggel a Zsombó erdei iskolába jelentkezzen tanítani!” Így kerültem büntetésből Zsombóra. 1949-ben jött az utasítás, hogy a tantermekből a feszületeket le kell szedni! Mondtam a kolleganőmnek: - én nem veszem le a feszületet! Azzal eljöttem haza. Másnapra a feszületet leszedték, az asztalomon pedig egy kis cédula kézzel írva: „Kolléganő! Reggel jelentkezzen a dorozsmai Wesselényi iskolában!” Közben férjhez mentem gyerekeim születtek. Szerettem volna bekerülni Dorozsmára, de azt mondták, ha majd letanítottam 15 évet, akkor jelentkezhetek! Ezért felmondtam.  Már katona volt a fiam, amikor jött a Link  igazgató úr: - Klári kéne a cigányiskolát beindítani, de azonnal. Götz Trudit  helyezte oda, aki osztálytársam volt. Vele vittük a cigányiskolát.  Végül napközis nevelő lettem Szabó Miskával. Így kerültem Dorozsmára.

-A Hozsanna kórussal hogy került kapcsolatba?

 -1965-ben került ide Brusznyai atya. Heincz Gyula  éneket tanított itt az iskolában. A gyerekei is ide jártak. Rendszeres templomba járók voltak. Az  iskolai énekkarába összeválogatta a jó hangú lányokat, így a kislányomat is aki akkor volt hetedikes. Mindenszentek este  az esti misére, valahogy összehívta a lányokat : - Gyertek föl gyerekek énekeljünk. Férjem  már otthon aggódott: - már a misének vége van, a gyerekek hol vannak?  - menj és keresd meg a lányodat! Elmentem a templomba, fölmentem a kórusba. – Jaj aztán örültek, - jaj de jó, - maradjak ott. Hát aztán ott ragadtam lányommal együtt, később Gábor is volt énekkaros. Mindig hidegben zajlottak a szólampróbák. Az egyik rész a sekrestyében próbált, magára zárta az ajtót, a másik a plébániára ment át próbálni, a harmadik az orgonánál gyakorolt.

- Az iskolával hogyan egyeztette össze a templomi munkát?

- Jött az igazgató űr: „Klári! Jön a kisdobos avatás, úttörő avatás. Rendezze a reggelit!” Közben a plébánián írni kellene az elsőáldozók emléklapjait. Meg kéne reggeliztetni az elsőáldozókat.  Így hát mentem a cukrászdába, intéztem ezt is, azt is. Mind a kettőt csináltam, becsülettel. Rendszeresen jártam az énekkarba, nem szólt érte senki se.

- Milyen élet folyt az énekkarban?

- Éveken keresztül a templomban folytak a próbák. Brusznyai atya minden próbán ott volt. Szeretett énekelni.  A plébánia udvarában ott volt még Sztriha Kálmán idejéből a gazdasági épület. Ólak, kamrák, disznóól, eléggé elhanyagolt állapotban. Brusznyai atya egyik próbán elmondta, hogy nem jól van ez így, hogy nincs a kórusnak helye, és hát ő megengedi, hogy a plébánián jöjjünk össze. Csináljunk helyet, takarítsunk!  Neki láttunk. Voltak, akik meszeltek, ajtókat, ablakokat szerkesztettek rá. Fűrészporos kályhát tettek be. Később fás kályhát, ami füstölt világnak. Jó pár évig így volt.

- Ki vezette az énekkart?

- Farkas Dezső vezette. 1951-ben ő lett a kántor. Akkor még működött a dalárda. Ők adták a Hozsánna kórus magvát. Minden karácsony éjszakáján énekeltek a szövödés lányok, meg a dalárdások. Énekelték a passiót. Tapodi Dódinak az édesapja énekelte Jézust, Vörös Toncsinak az édesapja is énekelt Jézust, így öröklődött rá: jelenleg Toncsi énekli Jézus szerepét a passióban. Farkas Dezső rendszeresen szervezett fellépéseket, kirándulásokat. Olyanok voltak ezek az utazások, hogy Dezső kitervezte hova, merre. Az anyagi alapjait a perselypénzünk jelentette, ugyanis a perselypénz, ami a karzaton összejött az, az énekkaré volt. Rendszeresen számoltuk az apró pénzt, az öt, tíz filléreket. Ami összejött 20 - 50 forintokat, betettük a takarékba. Hosszú ideig én voltam a pénztáros. Aztán nyáron hozzá kellett szednem 5 –10 forintokat, hogy elég legyen a pénz az útra.  Dezső megszervezte az utat jó előre. Őneki már ekkor jó összeköttetése volt a Dóm felé is, Kalocsa felé is. Vácra Izidor atya segített. Autóbusszal utaztunk, megrendeltük, kifizettük abból a pénzből, amit úgy kellett összeguberálnunk. Vittünk magunkkal kaját, hogy olcsóbban kijöjjünk. Úgy mentünk el három napra, hogy Dezső mindent előre lerendezett, lehelyszínezte, meg lefixálta hol énekelünk, hol alszunk, mit lehet látni, hova lehet menni?   Akik akkor jártak az énekkarba, megismerkedtek az ország nagy részével, és ezt köszönhették Farkas Dezsőnek. Énekeltünk a soproni Szent Mihály templomban, Tihanyban, a Balaton partján, Keszthelyen, énekeltünk az egri székesegyházban, megnéztük a várat, láttuk az Aggteleki cseppkőbarlangot. Csak Irénke tudná megmondani még merre jártunk. Emlékezetes volt az énekkari találkozó Vácott. A kórus nem csak komoly műveket tudott énekelni. Egy - egy kirándulásról hazafelé tartva zengett a busz a vidám énekléstől, tele torokkal énekeltünk.  Megünnepeltük a névnapokat, elénekeltük a kedvenc művüket. Volt, hogy közösen szilvesztereztünk, egyszóval remek közösség volt.

- Úgy tudom, Bárdos Lajos zeneszerző is járt a Hozsanna kórusnál.

- Igen járt itt Dorozsmán. Őt is Dezső hívta meg egy énekkari találkozón és le is jött egy Karácsony éjszakáján. A mostani ebédlőben találkoztunk vele és énekeltünk. Akkor írta meg, és Szegeden adtuk elő legelőször Bárdos tanár úr szerzeményét a „Nyújtsd ki menyből ó szent atyám kezedet” kezdetű művet. Az olyan élmény volt, hogy felejthetetlen.

- Klári néni! Kívánom, hogy még hosszú ideg erősítse a kórus alt szólamát!

- Hogy mondjam? Sose tudtam, hogy hány éves vagyok. Énnekem mindent meg kell csinálnom, amit még harmincéves koromban megcsináltam. Hála a jó Istennek!