Sorozatom második részében, amelyben a Hozsanna kórus tagjaival beszélgetek a régmúltról, Veres Antalt kerestem fel, akit barátai és ismerősei csak Toncsinak szólítanak.

- Először magadról mondj pár szót!

- Itt születtem Dorozsmán 1948-ban. Szüleim egyszerű emberek voltak. Apám patkoló kovács volt, de nagyon szerette a zenét. Tagja volt a Palotai énekkarnak. Valószínűleg tőle örököltem, hogy én is vonzódom a zenéhez. Az általános iskolai énekkarban még szopránt énekeltem, de a Ságvári gimnázium kórusában már a legmélyebb szólamot, a basszust. Közben pár évig zongorázni is tanultam.

A katonaság után a Vídia kereskedelmi vállalatnál dolgoztam. Közben a munka mellett elvégeztem a Közgazdasági Egyetem Kereskedelmi Karát.

- Említetted a Palotai énekkart. Kik voltak Ők?

- A kórus vezetőjét úgy hívták, hogy Palotai József. Ő egy tanár volt, az iskolában tanított, értett a zenéhez. Az én apám elmondása szerint olyan 80-90 fős, nagy férfikórus volt, részben egyházi, részben világi indíttatással. Többször előfordult, hogy a községháza előtt kocsikból összehúzott színpadszerű emelvényen léptek fel, a helyi fúvószenekarral fölváltva, térzenével szórakoztatva a korzón sétáló embereket. De előfordult, hogy ezen a színpadon birkózó meccsek, vagy boksz meccsek voltak a korzózó közönség szórakoztatására. Gyerekkoromból élénken emlékszem a futballmérkőzésekre. A „Dorozsma” az egy fogalom volt a futball területén, az ötvenes években Egyszer egy rossz Csepel teherautóval jött a szőregi csapat, a sétálgatók miatt csak lépésben. Kiabálták az autóról, „Reszkessetek dorozsmaiak!” A korzóról az emberek tódultak a futballmérkőzésre, ahol olyan hangorkán volt, hogy itt nálunk lehetett hallani, ha gól volt. Egyébként, valami 8 :0,–ra kaptak ki akkor. Az énekkar is része volt ennek a pezsgő társadalmi életnek, ami az 50-es évek elején a társadalmi rendszerrel együtt megváltozott.. Valószínű, hogy a Rákosi féle diktatúra félt, hogy az emberek esetleg szervezkednek, s ezért feloszlatták a civil szerveződéseket.

- Ilyen körülmények között hogy alakult meg a Hozsanna kórus?

- Miután Farkas Dezsőt 1951–ben kinevezték a dorozsmai templom kántorává, elhatározta, hogy a régi Palotai énekkar tagjaiból és a templomba járó hívekből újjászervezi az énekkart.. Dezső édesapámat is felkereste, és 1954 késő őszén apámmal együtt mentem el az újra induló próbára. Az volt a cél, hogy Adventre és Karácsonyra megtanuljunk néhány éneket. Köztük volt a „Csendes éj”, a „Zengjétek”, az „Adeste Fideles”. Az erős egyházellenes hangulat ellenére több zeneszerető pedagógus, így Heinz Gyula bácsi, Kádár József tanár úr is eljött a próbákra. Nem túl nagy volt a létszám: cirka, 20-an lehettünk. A közhangulatra jellemző az alábbi eset. A templomban, az orgonánál próbáltunk, amikor valaki jött föl a kórusra, és mondta: „gyerekek hagyjátok abba, mert itt köröz az ÁVH a templom körül!” Akkor, emlékszem, Dezső leoltotta a villanyt. Minden sötétségbe borult, s míg el nem vonultak, sötétségben ültünk a templomban. Nem mertük folytatni, nehogy ránk fogják, hogy valamiféle politikai szervezkedésben veszünk részt. Legközelebb Húsvétkor jöttünk össze. Akkor hallottam én először a Passiót énekelni. Akkor még a Tapodi Dódinak az édesapja - aki magas szikár ember volt, nagyon szép basszus hanggal – énekelte Jézus szerepét. Az én apukám tenor volt, Ő énekelte Pilátus szerepét. Ács Pista bácsival. Így kezdődött az egész.

- Mikor vált rendszeressé a kórus munkája?

- Ez a viszonylag visszafogott énekkari munka folyt Brusznyai atya idehelyezéséig, ha jól emlékszem 1962-ig, akit büntetésből helyeztek a váci egyházmegye legszélső sarkára, Dorozsmára. Az Ő testvére volt Brusznyai Árpád, aki 1956 – ban, azt hiszem, valami miniszter, vagy valami vezető volt, amiért halálra ítélték és kivégezték. A családját, így Brusznyai atyát is, megfigyelés alatt tartották. Még gimnazista voltam, amikor jöttem hazafelé a buszon. Láttam, hogy a busz elejében az első három ülés üresen van, csak Brusznyai atya ült egyedül. A busz egyébként teli volt, de mindenki hátul zsúfolódott, senki nem akart a közelébe ülni. Én a tömegen keresztül furakodtam és leültem mellé. Beszélgettünk. Egyszer halkan megkérdezte: - Te ide mersz mellém ülni? Én akkor nem tudtam, hogy miért kérdezi. Aztán később, amikor már egy kicsit fölnőttebb fejjel kezdtem gondolkodni, rájöttem, hogy akkor is, éppen rendőrségi kihallgatásról jött. Ő egy nagyon karizmatikus egyéniség volt, hihetetlen műveltséggel rendelkezett. Két, vagy három nyelven beszélt, és a zenében is otthon volt. Ennek következtében az énekkar munkájában is tevékenyen részt vett. A jó hangú híveket megszólította, hogy szívesen látjuk a kórusban. Így történt, hogy 1966 – ra az énekkar elérte a 70 – 80 főt, rengeteg fiatallal. Szép egységes hangzású kórus volt. A szólampróbák két helyen folytak: A női kar, az istállókból kialakított, közösségi teremben próbáltak Dezső vezetésével, mi pedig – férfiak - fölmentünk az ebédlőbe és Brusznyai atyával, a harmónium mellett tanultunk. Volt, hogy valaki hozott egy üveg bort, amiből jó, ha egy kortynyi jutott, mert annyian voltunk. 12 – 13 tenor, 8 – 10 basszus. Ekkor tanultuk meg a Cannicciári misét, a Schubert G – dúr misét, és még jó néhány Bach és preklasszikus művet. Így segítette Farkas Dezső munkáját Brusznyai atya. 1965 - ben Bárdos Lajos zeneszerzőt, egy közösen írt levélben hívták meg egy karácsony esti összejövetelre, amit Ő örömmel fogadott. Akkor írta a ”Nyújtsd ki menyből ó szent Atyám kezedet” kezdetű művét, amit velünk is elpróbált. Hihetetlen szuggesztivitással vezényelt, egyszer megállt, elkezdett jegyzetelni, instrukciókat adott, kipróbálta velünk. Akkor írta be a zenei előjegyzéseket. Mondhatjuk, hogy a Hozsanna kórus is részt vett az alkotás folyamatában. Róla szól a következő anekdota: a Balatonon üdült az egész család, tudvalevő, hogy tíznél több gyereke volt. Egy alkalommal kint ültek a kertben, és közösen énekelték a Hozsannát. Rendőrök sétálgattak arra, és becsöngettek hozzájuk:- Mit hangoskodnak itt! Mire a másik rendőr megszólalt: - Ne hülyéskedjél, Józsi! Nem hallod, hogy az uzsonna éneket énekelik? Valószínű, hogy volt valami alapja ennek a történetnek.

- Az utóbbi években Te énekled Jézust a passiókban.

- Ez nem az én érdemem. Az, hogy épp rám esett a választás, az számomra megtiszteltetés. Én Tapodi Miska bácsi halála után vettem át Jézus szerepét. Jézust 33 évesen feszítették meg, én most 63 éves vagyok. Lassan gondoskodni kéne az utánpótlásról. Tudod minden véges. Ezért a mai fiatalokhoz szólnék pár szót., mert a klasszikus zenét egyre kevesebben művelik, pedig hihetetlen értékek vannak benne. Aki megpróbálja csodálatos élményben lehet része. Az egyik legcsodálatosabb dolog a kóruséneklés. Mindig az motivált, amit Geothe a Fausztban írt, és én mindig magam előtt tartottam: „Csak az érdemli meg az életet, aki naponta megküzd érte” Minden érték küzdelem árán jön létre. A magyar egyház zene, mint a magyar kultúra része, az egész világon elismert. Ezt ápolni, tovább vinni, a fiatalok feladata. Nekik mondom: Jöjjenek el, próbálják ki, csodálatos élményben lesz részük.

Lejegyezte: Maróti László